Fogadjátok szeretettel ezt az őszi verset, melyet 2021. októberében, a 44. születésnapom családi ünnepéről hazafelé jövet, egy lehulló levél látványa ihletett. Akkor már éreztem, hogy még voltak a lelkemben olyan mélyre temetett sebek, amelyek akadályozták az Életem kibontakozását, és amelyeket ideje volt elengedni.
Ma, 2022.10.25-én ez a vers más okból jutott eszembe. Ma vettünk végső búcsút egy kedves barátomtól, aki hosszas küzdelem után elengedte az Életfához kapcsolódó testet, és egy időre hazatért a Láthatatlan birodalomba, hogy aztán kipihenve, megújulva érkezhessen vissza a Földre.
Ezt a verset most Marica emlékének szentelve teszem közzé. Jó utat a csillagösvényen, és egy gyönyörű újjászületést kívánok Neked!
Láttam
Láttam meghalni egy levelet.
Rázta a szél,
az Életéért reszketett,
s kapaszkodott a Fába,
mely maga lökte halálba a testet,
mi testéből vétetett.
Láttam meghalni a levelet,
s tudtam,
akár a Fának,
nekem is ideje elengednem
a halott részeket,
melyek Lelkemben születtek,
s hoztak idáig,
de most végük, nincs útjuk tovább,
s az én utamat is csak akadályozzák,
ha haláluk gyászát el nem engedem.
Láttam meghalni a levelet.
Lelkem értette a Jelet,
s tudtam,
hogy holnap
vagy azután
láthatom a levelet újraszületni a fán,
ahogy láthatom majd Lelkemet
új holnapba bújva,
teljességben élni az Életet.
Láttam meghalni a levelet.
Hálás vagyok, hogy érthetem a jelet.
2021. 10.17, Székesfehérvár-Veszprém hazafelé vezetés közben 🙂
