Meztelen fák álltak őrt gondolataim fölött,
szürke levegő arcomba csöpögött,
a felhők fölött mégis örök Nap sütött,
… és én tudtam…
Védtelen lényemet tenyeredbe helyeztem,
szívem ott dobogott ujjaid között,
én vártam, hogy a Fénybe emeled
vagy egyetlen mozdulattal megölöd.
Bizalmam szent volt, hitem végtelen,
s ha sikítottam is, mikor féltem,
sosem engedtem el a kezed.
És jöttél értem,
hívtál a magasba,
lélekláncaim lassan hulltak a porba.
Szárnyaim nyíltak, lelkem énekelt
valahányszor egy percig ott repült veled.
És én tudtam…
Tudtam, hogy érdemes.
A falak leomlottak,
s szabadságom által más is szabad lett.
Székesfehérvár-Veszprém közt a vonaton… 🙂 , 2018.01.27.
