Egyszer volt, hol nem volt, a Végtelen Erdő végétől hetvenhét napnyi járásnyira volt egy gyönyörű királyság, ahol egy öreg, és bölcs király uralkodott. Volt ennek a királynak egy szép szál dalia fia, Csongor.
A királyfinak mindene megvolt, mit csak szem-száj megkívánhatott, mégis valami örök hiányérzet gyötörte a lelkét. Olyan volt ez, mintha a gyomra helyett a szíve lenne folyamatosan éhes. Búsabb napjain szinte hallotta, amit a szíve korog. Az öreg király vajákosokat és bölcseket, udvari tudósokat és füvesasszonyokat hivatott, de egyik sem tudta meggyógyítani a királyfit.
Aztán egy csillagfényes, teliholdas nyári éjszakán, éppen a huszonegyedik születésnapján, az ablakába szállt fülemüle éneke mellett Csongor egy csodálatos álmot látott. Az álomban a telihold egy gyönyörű, ezüsthajú, ezüst arcú lány képévé változott, és így szólt:
– Csongor! Ébredj Csongor! Eljött az idő, hogy szíved éhségét végre megszüntesd. Hajnalban, a Nappal együtt kelj útra, indulj keletnek, és a felkelő Napot követve meg se állj, amíg egy sűrű, sötét rengetegbe nem érkezel. Abban az erdőben olyan sötétség van, hogy fény semmi nem szűrődhet be, ezért vidd magaddal ezt a holdporral töltött lámpást, amit itt hagyok neked. Haladj mindig az ösvényen, bármerre vezessen! Hátra sose nézz, mindig csak előre! Menj, amíg be nem érsz az erdő leges-legközepébe! Ott találsz egy kutat. Azon ereszkedj le! Ne lepődj meg, de itt a sötét háromszor sűrűbb lesz, amin már a holdlámpás fénye sem hatolhat át, ezért tedd le a kút peremére, és anélkül mássz le! Ne ijedj meg, ha semmit nem látsz, csak haladj tovább! Ne félj, ha a sötét olyan sűrű, hogy az már fáj, csak haladj tovább! Amint mész lefelé, hét kapun kell áthaladnod, és a kapukon való átlépéskor hét halált kell halnod! De te egyet se félj! Minden halálodból hétszerte erősebben támadsz majd fel! Amikor a hetedik kapun is átjutsz, találsz egy aprócska, gyöngyház fényű gyémántbabot. Azt kell egyenesen a szíved közepébe helyezned. Vedd hát a két tenyeredbe, és szorítsd erősen a mellkasodra! A többi majd történik magától. Egyet ne felejts: bármit is érzel, ne hátrálj meg!
Ebben a pillanatban a fülemüle felreppent az ablakból, és Csongor felébredt.
– Ej, de gyönyörű álom volt! Kár, hogy nem igaz, és a szívemet semmi sem vigasztalhatja meg. – gondolta magában, és már éppen hanyatlott vissza a párnájára, amikor megpillantotta az éjjeli szekrényen halvány fénnyel derengő holdlámpást.
A királyfi hirtelen szóhoz sem jutott. Ámulattól nagyra nyílt szájjal ült fel a baldachinos ágyban, csodálkozó szemeit egy pillanatra sem véve le az apró lámpásról.
– Hát mégsem álom volt? – suttogta halkan. Percekig, sőt, talán órákig ült így, a holdlámpás derengő ezüstfénye által megbabonázva. A fülemüle ismét visszaszállt az ablakára, és trillázó dala magához térítette a királyfit. Meglepve látta, hogy a csillagok fénye elhalványult, és szürkülni kezdett az ég alja.
– Te jó ég! Indulnom kell, mindjárt felbukkan a Nap. – gyorsan magára öltötte kényelmes vadászruhája, egy rossz pamut zokniba becsomagolta a holdlámpást, lerohant a konyhára, és teletömte a tarisznyáját a vacsora maradékaival, aztán apja dolgozószobájában keresett egy üres pergamentekercset, és pár tintafoltos mondatban elköszönt szüleitől, kérve őket, hogy bízzanak benne, és ne aggódjanak érte. Búcsúzás képen még megvakargatta öreg kutyája füle tövét:
– Ne izgulj, Bolyhos, hamarosan visszatérek! – mondta, és amikor a Nap első sugarai felbukkantak a horizonton, Csongor királyfi rálépett a palotából kivezető keleti ösvényre.
Ment, ment, egész álló nappal megállás nélkül. Már éppen lebukni készült a Nap a látóhatár pereme mögé, amikor a távolban megpillantott egy sűrű, sötét erdőt.
– Az lesz az! –kiáltotta, és maradék erejét összeszedve futni kezdett az erdő irányába. Nehéz bakancsa hangosan dobbant a szikes talajon, magasra csapva a port maga után. Mielőtt a Nap utolsó sugara is kihunyt volna, elérte az erdő szélét. Előkapta tarisznyájából a holdporral töltött lámpácskát, és leült falatozni. Amikor végzett, összecsomagolt mindent, és kezében a halványan pislákoló lámpással belépett az erőbe. Ösvény nem vezetett sehol, hiába keresgélt, így aztán csak ment, szúrós ágak és kidőlt, mohos fatörzsek között botladozva. Már szédelgett a fáradtságtól, ruháit szétszaggatta, bőrét véresre karcolta a sok tüske, és épp feladni készült a kalandot, mikor két lépésnyire maga előtt meglátta a kút káváját. Minden fájdalmát feledve letette a holdlámpást a kút peremére, és óvatos mozdulattal beleereszkedett a feneketlen és sűrű sötétbe.
Alig mászott lefele néhány lépést, amikor beleütközött egy vastag, hideg és nyirkos rácsba, melyre ezer érces hangú csengettyű volt felakasztva. Ezek azonnal megszólaltak, jókora lármát csapva az eddig szinte vágható csendben. Ekkor a rács túloldalán két szikra gyulladt, és döngő léptekkel megindult felfelé mászva egy hatalmas alak.
– Ki vagy és mit akarsz? – kérdezte a két szikra és egy vörösen izzó szempár mély hangú tulajdonosa.
– Csongor királyfi vagyok, és át szeretnék menni a kapun. – felelt a királyfi reszkető térdekkel és hanggal. Aztán még jobban remegni kezdett, amikor meglátta, hogy a rács másik felén egy vörös színű sárkány a beszélgetőtársa.
– Aztán ugyan minek mennél te oda? – kérdezte a sárkány kíváncsian, mintha nem döntötte volna már el, hogy a királyfinak így is, úgy is meg kell halnia.
– A babért jöttem… – nyögte Csongor halkan. Nem volt benne biztos, hogy helyesen tette, hogy megmondta az igazat, de hazudni jó királyfi módjára sosem szokott, ilyen félelemtől zsibbadt aggyal meg nem is tudott volna.
– Élő ember oda ugyan be nem juthat. – válaszolt a sárkány. – Menekülj, ha kedves az életed, vagy véged!
A királyfiban legszívesebben a villámnál is gyorsabban iszkolt volna haza, azonban lelkében megjelent az ezüst arcú lány képe, és emlékezett arra, amit álmában neki súgott.
– Maradok és meghalok. – mondta alig hallható hangon.
– Ám legyen! Válaszolt a sárkány, és hatalmas lángcsóvát okádva egyetlen szempillantás alatt vörös hamuvá égette a királyfit. Szegény Csongornak arra sem volt ideje, hogy megbánja, hogy útnak indult.
Ekkor azonban a hamu áthullott a rácson, lebegve a kútban maradt, majd megrázta magát, és hipp-hopp, visszaalakult Csongor királyfivá. A rács és a sárkány úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Csongornak meg kellett kapaszkodnia, hogy még mindig reszkető végtagjaiba erőt gyűjtve folytathassa az útját. Arra kísérletet sem tett, hogy megértse, mi is történt vele.
Amikor végre felállt, azt érezte, hogy mintha tényleg hétszer erősebb lenne. Meglepődve lépett lefelé néhányat, szokva a furcsa érzést, amit az újjászületése okozott. Ám ekkor beleütközött a következő rácsba, és megint csengőszó verte fel a kút némaságát.
Egy újabb sárkány, hatalmas, narancssárga szemei meredtek Csongorra a sötétből.
– Ki vagy te, és hogyan kerültél ide?
A királyfi ismét reszketni kezdett, és ezúttal a válasz helyett azon gondolkodott, hogy most tényleg menekülnie kellene. Ám érezte, ha így tenne, soha nem találná meg azt, amit létezése óta keres. Így ajkai végül szinte maguktól nyíltak meg, és ő a félelemtől reszelős hangon válaszolt:
– Csongor királyfi vagyok, a babért jöttem, és vörös hamuvá hamvadva kerültem ide.
A sárkány nem kérdezett többet, hatalmas lánggal narancsszínű hamuvá égette Csongort, aki ismét áthullott a rács résein, hogy ott újra emberi testet ölthessen.
Ez a jelenet ismétlődött meg még négyszer. A narancs színű sárkányt előbb egy sárga, majd egy zöld, egy türkizszínű és egy lila követte. A királyfi érezte, hogy minden újjászületéssel meghétszereződik az ereje, ám idővel az is feltűnt neki, hogy a sötétség is egyre sűrűsödik körülötte. Olyannyira, hogy fizikai fájdalmat okozott neki a nyomás, amivel préselte össze. Már legszívesebben felkiáltott volna, hogy szabaduljon a tüdejére nehezedő tehertől, amikor lába hozzáért az utolsó rácshoz, mely alatt egy minden eddiginél hatalmasabb, arany színű sárkány tűnt fel.
– Nem kell mondanod semmit, Csongor királyfi. Tudok mindent. Hanem én addig arany színű hamuvá nem égetlek, amíg jól meg nem felelsz egyetlen kérdésemre. Ha rosszul válaszolsz, ízekre téplek, és úgy fújlak vissza a végtelen sötét erdőbe, hogy örökre ott kerengj a levegőben, elvéve a kedvét azoknak, akik a babért igyekeznek. A kérdésem így szól: Minek neked az a bab? – dörögte a sárkány mély hangja, s a falakról megsokszorozódva verődött vissza kérdése: Minek neked az a bab? … az a bab… a bab… a bab… a bab…
Csongor megijedt. Erre a kérdésre nem készítette fel az álom. Mit is mondhatna? Hogy fogalma sincsen? Hogy egy látomást követve jött el a végtelen sötét erdő mélyére, és halt hat halált, miközben azt sem tudja, mit is keres? Vagy mondja el, hogy egész életében hiányzott valami a szívéből, amit semmi mással nem tudott betölteni, és úgy érzi, a babban van az egyetlen reménye?
Úgy tűnt, órák múlnak el, míg ő töpreng, ám a sárkány ugyanolyan fenyegetően, mozdulatlanul meredt rá, mintha kérdésének visszhangja csak most halt volna el. Végül Csongor önmagát is meglepve így szólalt meg:
– Mert az a bab az enyém, és nélküle nem vagyok teljes ember. Elhagytam a szüleimet és az otthonomat, keresztül vágtam a végtelen sötét rengetegen és hat halált haltam, hogy visszaszerezzem. Add meg nekem a hetedik halálomat, hogy újra enyém lehessen.
A sárkány nem szólt semmit, csak fejet hajtott, majd hatalmas aranylángot lőtt a királyfira, aki abban a pillanatban aranyporrá hamvadt. A por keringett egy darabig a kútban, mielőtt felvette volna Csongor alakját, majd nem messze tőle megjelent a gyöngyház fényben tündöklő gyémántbab. Csongor érte nyúlt, és jó szorosan magához ölelve csak ennyit mondott:
– Végre! – s a bab azonnal gyökeret eresztett a királyfi szívében. Majd egyre növekedett benne, fel, egészen a kút bejáratáig, aztán még annál is tovább, túl a végtelen sötét erdő lomkoronáján, fel, egészen a csillagokig. Eközben pedig ragyogott, éles, szikrázó fénnyel vágva szét a sötétség vastag szövetét.
Csongor királyfi lelke felmászott az égig érő paszulyon, magába gyűjtötte a csillagok fényét, majd visszatért testébe. A bab ragyogása lassan pulzálva alábbhagyott, ám a világosság megmaradt, és Csongor a fáradtságtól eszméletlenül összecsuklott.
A királyfi az ágyában tért magához, s ablakon melegen sütött be a nyári nap. Már épp azt gondolta volna, hogy ismét csak álmodott, ám a szívében végtelen béke és boldogság honolt, ágya mellett pedig ott találta szakadozott vadászruháját és sáros bakancsát.
Csongor száján széles mosoly szaladt végig. Az ablakhoz lépett, és amint kipillantott, látta, hogy egy gyönyörű királyi hintóból ámulatba ejtő szépségű lány szál ki. Arca olyan ismerős volt… Aztán rájött: a hold-leány az álomból… A sosem látott menyasszony, akinek az érkezését éppen erre a napra várták. És mit látott még Csongor? A királylány szívében is egy ragyogó gyémántbabot.
