Tündérpihe, a „csillagszóró”
Ahogy a legtöbb tündér, úgy én is nagyon szeretem a nyarat. Kedvenc időszakom a nyár végi csillaghullás, amiről sajnos a többi tündérnek fogalma sincsen, mert átalusszák az éjszakákat. Én azonban minden évben alig várom, hogy az első fénycsík végigkaristolja az eget. Erről tudom, hogy hamarosan a többiek is megérkeznek, így aztán napközben sokat pihenek, hogy éjszaka teljesen friss és éber legyek.
Ebben az évben, néhány nappal a hazautazásod után azonban valaki más is érkezett az első lehulló csillagok nyomában. Különleges volt, akár egy gyönyörű paripa, homlokán azonban egy csodásan fénylő szarv mutatta az irányt, amerre mennie kell. És ez a szarv éppen rám szegeződött. Meglepetten álltam vele szemben. Nyakam még zsibbadt az órákig tartó csillagleséstől, szívem azonban egyre hevesebben vert, ahogy ez a csodálatos lény felém lépdelt.
Mikor elég közel ért hozzám, lehajtotta a fejét. Azt gondoltam, nekem kíván tisztelegni, de aztán láttam, hogy a következő pillanatban a szarvával felemel valami fényeset a földről, és a hátára rögzített kosárba hajítja.
- Egy elhullott csillag! – sikítottam fel a csodálkozástól hangosan. Ő mosolyogva rám emelte a tekintetét. Tiszta kék szeme hatalmasat csillant a telihold fényében, majd olyan hangon szólalt meg, melyhez foghatót soha nem hallottam. Mintha az univerzum összes csillaga ott csilingelt volna valami különleges harmóniában a torkában.
- Szia! Aldebaran vagyok, a követő.
Meglepetésemben csak álltam ott tátott szájjal, és alig bírtam valami értelmeset kinyögni.
- Szia! Tündérpihe vagyok, a…, a…, a… mindenre kíváncsi. – mondtam végül úgy, hogy magam is meglepődtem rajta.
- És most mire vagy kíváncsi, Tündérpihe?
- Arra, hogy mit és miért követsz! – válaszoltam, miközben arra gondoltam, inkább azt kellett volna megkérdezni, hogy kerültek a csillagok a földre, és hogyhogy én eddig nem láttam őket. Ő azonban úgy felelt, mintha belelátott volna a gondolataimba. Egyszerre adott választ a feltett, és a visszafojtott kérdéseimre is.
- A földre hulló csillagok nyomát követem. Az a feladatom, hogy megkeressem és visszategyem őket az égre. Csak én látom őket, és az, aki elég közel áll hozzám, hogy a szívem dobbanását megérezze. Azért hullanak le, hogy apró fénymagokat ültessenek a földbe, és azok szívébe, akik látják megérkezni őket. Egy szép napon, ha ezek a magok elegen lesznek, kihajtanak majd, és az egész föld olyan fényes lesz, mint ma a csillagok. Ám a magokat hozó csillagoknak szüksége van arra, hogy valaki visszaemelje őket az égre. Itt a földön elveszítik a fényüket, és ha ők meghalnak, egy idő múlva nem lesz senki, aki fényt hozzon az éjszakába. Így aztán jövök én, megkeresem mindegyiküket, és visszateszem őket a helyükre, hadd ragyogjanak mindenki örömére. Ha van kedved, segíthetsz nekem.
Gondolhatod, hogy mit válaszoltam! Semmit! Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. A szívem azonban olyan hevesen vert, mint még soha, és fültől-fülig érő vigyorral az arcomon, hevesen bólogatva jeleztem, hogy semmi nem tenne boldogabbá, mint az, hogy Aldebarannak segíthetek.
Fogtam a kosarat, karomra emeltem, és egyetlen mozdulattal Aldebaran hátára szökelltem. Ott táncoltam rajta órákon át, míg ő az elhullott csillagokat keresve nyargalászott velem keresztül-kasul az erdőben. Ha megtalált egyet, felemelte a földről, és nekem adta, hogy lágyan az égre szórjam őket. Remek móka volt, talán életem egyik legviccesebb estéje, de csak azok után persze, amiket veled tölthettem.
Ezen az estén rengeteget gondoltam rád, és alig vártam már, hogy veled együtt ismét eljöjjön a csillaghullás ideje. Aldebaran megígérte, hogy jövőre is segíthetek neki, és azt is, hogy te is velünk tarthatsz, ha úgy hozza a kedved. Amit persze én nagyon-nagyon remélek, hiszen a legjobb móka az, amit a barátaival megoszthat az ember.
Ha tetszik a mese, rendeld meg a neszimesek@gmail.com e-mail címre küldött üzenetben, de előbb érdemes körülnézni a honlapon, hátha a további könyveim, vagy az online-élményfestés is érdekelnek!