8. fejezet
– Anyáink a saját sorsukat, és a saját személyiségjegyeiket hagyományozták ránk. Gondolhatnánk azt is, hogy ez így a normális… de most nézzétek meg a vágyaitokat! Szembetűnően sokszor szemben állnak a jelenlegi helyzetetekkel…
– Miért teszik ezt velünk az anyáink? – kérdezte Kriszta. – Nem nekik kellene a legjobban szeretni minket? Nem a legnagyobb boldogságunkra kellene törekedniük?
– Egészséges esetben igen. Azonban, látva anyáitok múltját, ők vajon egészségesek?
– Nyilván nem. De miért nem gyógyították meg magukat? Miért tették ránk a terheiket? Miért nekünk kell megoldani azt, ami nem is a mienk? – ezúttal Éva volt az, akiben fellobbantak az érzelmek.
– Lányok! Annyira egyszerű a válasz, hogy el sem hiszitek! Esélyük sem volt rá!!! Egyszerűen nem voltak eszközeik. Az emberiség tudatszintje csupán az elmúlt néhány évben, évtizedben emelkedett annyit, hogy a tudatosság új kapui megnyílhattak, és ezek az eszközök elérhetővé váltak! Gondoljatok csak bele! Anyáink, nagyanyáink, dédanyáink évszázadok, évezredek óta szenvednek, és még csak esélyük sem volt, hogy begyógyítsák azt a mérhetetlenül sok sebet, ami érte őket! Gondoljátok végig a saját életeteket! Mennyivel könnyebb dolgunk van! Mennyivel elfogadottabb most a nők helyzete, mint száz évvel ezelőtt. Van köztetek valaki, aki a dédanyja életét szeretné végigélni? Nincs, ugye? Még akkor sem, ha a mai világunk közel sem tökéletes, még akkor sem, ha rengeteg nő szenved jelenleg is. Viszont a mi generációnk az első, aki esélyt és eszközöket kapott arra, hogy ezeket a sebeket tudatosan begyógyítsa. És ez nem csupán lehetőségünk, de kötelességünk egyben!!! Magunkért, az őseinkért, és az utódainkért egyaránt. Őseink végigjárták azt az utat, ami ide elvezetett a jelenbe. Nekik nem volt más lehetőségük. Szenvedtek helyettünk, hogy nekünk már ne kelljen!
***
9. fejezet
– Mit csináljak Janóval? Nagyon-nagyon szeretem. Minden vele töltött perc a mennybe emel. Általában. De amikor veszekszünk, az pokoli…
– És miért veszekszel?
– Hát, ki kell fejeznem az érzéseimet, és az igényeimet, nem?
– Azt halkan is lehet…
***
10. fejezet
– Én tüzet láttam, ami mindenhol körbeölelt. – Éva mesélte el a történetét, amikor elültek az érzelmek. – Éreztem a füst szagát meditáció közben. Tudtam, hogy sokan élik át azt, amit én. Tudtam, hogy ott vannak néhány méternyire tőlem… És egy dalt énekeltem. Ez volt a mi dalunk. Ez volt a boszorkánynak bélyegzettek dala, ami átkísért a túlvilágra minket.
Éva hangja betöltötte a termet.
– Egyre hangosabban énekeltem, túlharsogtam a tűz pattogását. A többiek meghallották, és ők is rázendítettek. Dalunk bezengte a völgyet, ahol a máglyáink álltak. Néhol sikoly vegyült az énekünkbe, de nem adtuk fel. Mindenki addig dalolt, amíg eszméletét nem vesztette. Tudtam, hogy ez a dal azért született, mert ez segítette át a lelkünket a Félelem Kapuján. Ez segítette, hogy a tudásunkról őrzött emlékek a későbbi inkarnációnkban új életre keljenek, és támogassák a Nagy Anya visszatérését.
***
Ha elnyerte a tetszésed a regény, akkor EZEN a linken találsz a rendeléssel kapcsolatos információkat.